A Giraffidae családba mindössze két faj tartozik, melyek a trópusi Afrikában élnek. Egyikük - a közismert zsiráf - a legmagasabb szárazföldi állat, a kifejlett hímek elérhetik az 5,5 métert. Hosszú nyakukat ugyanúgy hét nyakcsigolya alkotja, mint a legtöbb emlősét, de rendkívül megnyúltak, és különleges ízületeik nagyfokú mozgékonyságot biztosítanak.
    A nyaki erekben billentyűk sora szabályozza az agy vérellátását, amikor az állat jehajol vagy kinyújtja nyakát táplálkozás közben. Lábai oly hosszúak, hogy széles terpeszbe kell állnia, vagy térdeire támaszkodnia, ha a talajszintről akar inni. Nyelve szintén hosszú, ajkai mozgékonyak, finoman le tudje csipegetni velük a fák, bokrok leveleit.
    Lábai erőteljesek, mindegyiken két ujjal. Teste a vállaktól hátrafelé lejt, hosszú, bojtos végű farka hatékony légycsapó. Gyomra, mint más kérődzőké, négyüregű. Szarvai egyedülállóak.

  Mindkét ivarnál megtalálható a homlokcsont kidudorodása, mely az állat egész életfolyamán nő. A szarvakat bőr borítja, és az állat sosem hullatja le őket. A fej tetején található két szarvacska mellett még egy páratlan harmadik szarv is fejlődik a homlok közepén.
    Színezetük (mely általában sárgásbarna), a barna foltok alakja és mérete nagyon változékony, s ezek alapján számos alfajt és sok földrajzi alakot különböztetünk meg.
    A zsiráfok laza csapatokban, csordákban élnek Kelet- és Dél-Afrika nyílt erdeiben és szavannáin. Egykor nagy számban fordultak elő Észak-Afrikában is, az onnan származó példányok gyakran tűntek fel a római arénákban, ahol a gladiátorküzdelmek, állatbemutatók szenvedő alanyai voltak. Nagyobb populációk ma már csak Tanzániában és környékén találhatók.
    A Giraffidae család egyetlen másik tagja a jóval kisebb termetű okapi. Marmagassága 1,6 méter körüli. A közép-afrikai őserdők magányos lakója, viselkedéséről alig tudunk valamit. Az okapi elnevezés a pigmeusoktól származik, akik régóta ismerik és a húsáért vadásszák ezt a szép állatot. Alapvetően a zsiráfra hasonlít, de a nyaka jóval rövidebb, szőre fényes barna, lábain és a teste hátsó részén halvány csíkozással.
    Szintén a fák leveleit legelészi. Nyelve olyan hosszú (kb. 50 cm), hogy saját szemét tisztára tudja nyalni vele. A zsiráftól eltérően csak a bikáknak van szarva.
    A zsiráfok jól látnak, a hallásuk is éles, s természetes adottságaik folytán már nagyobb távolságból is észreveszik a közeledő ellenséget. Ráadásul előszeretettel társulnak zebrákkal, antilopokkal, amelyeknek viszont szaglásuk rendkívül éles. Ezekben a vegyes csoportokban olykor struccok is találhatók; ők éles szemeikkel a talaj közelében figyelik az ellenséget. Az ilyenfajta védelmi közösség rendkívül előnyös minden állatfaj számára, hiszen jó eséllyel előzi meg a váratlan támadásokat.
    Szívesen tartózkodnak a bozótosokban, ligetes sztyeppeken. A hegyekbe akár 2000 m magasságig is felhatolnak. Fő táplálékuk a fiatal levlek, gallyak és ágak. Ezeket hosszú, fogószervvé alakult nyelvükkel tépik le.